Ha megengeded, elmesélek neked egy-egy történetet, amely nemrégen esett meg egy kedves ismerősömmel.
Még csak látásból ismertük egymást, s épp csak köszönő viszonyban voltunk, mert nemrégen költöztek a környékünkre, amikor hallottuk, hogy az általa imádott férje Laci elhunyt.
Mint később kiderült, súlyos agresszív kór támadta meg.
Felesége Bogi, éjjel-nappal mellette volt, ápolta, s tartotta benne a lelket.
Lévén szakképzett nővér, tudta hogy ebből nincs gyógyulás, mégis reménykedett a csodában!
Hiszen nem „csak” a férje, hanem a legjobb barátja „akarta” egyedül hagyni őt.
Őt, és az egyetlen fiukat.
Hosszú és szép házasság állt mögöttük, anyagi és erkölcsi megbecsüléssel, egymás iránti mély tisztelettel, s nem múló szerelemmel.
S ezt a szerelmet s barátságot nem engedhette „elmenni”!!
- ...Nem mehetsz el Laci!! ... hallod?..nem hagyhatsz itt!! .. NEM ENGEDEM!! .. hallod? .. nem hagyhatsz magamra... ezt nem teheted meg velem!!
Pedig az eszével tudta, hogy nincs remény, sem idő...
Kollégái kérve - kérték, ..Bogi engedd el végre, engedd.. ne tartsd itt, nem látod, hogy szenved?!
De ő nem és nem eresztette.
Perelt Istennel, a világgal, mert ez történik velük.
Nem akarta elfogadni az elkerülhetetlent.
Csak ült mellette, s emlékezett a közös életükre..
Minden az eszébe jutott, ami megismerkedésük óta történt.
Minden.
Az első találkozás, az első csók, az első apró torzsalkodás, az első kibékülés..
Az esküvő,majd egyetlen imádott fiuk születése.
A közös bulizások. A közös vállalkozásuk, a sikerek, a csalódások, s minden, amit csak átéltek, s ami családdá kovácsolta őket!
Fogta a kezét, tekintetével simogatta az arcát, miközben férje már régóta nem ismert fel senkit-semmit.
S ekkor megértette!
Felfogta.
El kell engednie őt.
Bármennyire is fájt.
Megsimogatta, megcsókolta az imádott arcot, s a fülébe súgta: már elmehetsz Lacikám..
Férje, mintha csak erre várt volna, pár pillanat múlva befejezte földi életét.
Bogi fájdalma elmondhatatlan volt, s egyfajta öntudatlan állapotban csinálta végig a temetést.
Képtelen volt elfogadni, hogy már nincs itt vele, velük...
Hiába a család, a barátok, kollégák támogatása,segítsége, az egyedüllét elfogadhatatlan volt.
Mégsem tudott beletörődni a történtekbe.
Ahogy telt az idő, jókedve, vidámsága visszatért ugyan, de csak amíg egyedül nem volt.
Otthon, esténként „érezte férje jelenlétét”, mintha vele lenne.
Bár tudta, ez csak a vágy. Szinte naponta álmodott vele.
Az eltelt 4 év alatt történtek érdekes, néha megmagyarázhatatlan dolgok, vele, és a fiával is.
Ezekről csak később beszéltek egymással. Féltek attól, hogy a másik hülyének nézi.
A fia, barátaival autóval kirándulni mentek. Ő általában hátul ült a barátnőjével és soha nem kapcsolták be a biztonsági övet. Egyszer csak úgy érezte, mintha az édesapja hangja azt mondta volna: .. kapcsoljátok be az öveket, s menjetek lassabban.
Bekapcsolta hátul a biztonsági övet, s szólt a sofőrsrácnak, hogy lassítson.
Társai kinevették: ...mióta vagy ilyen beszari ?
Pár kilométer után egy szemből előző autó miatt árokba csúsztak. Hála istennek kisebb sérülésekkel megúszták, egyedül neki nem lett semmi baja, hála a bekapcsolt övnek.
Amikor egy véletlen beszélgetés során tudomására jutott Boginak, hogy mit csinálok, megkért arra, hogy próbáljuk ki.
Bár a szokásos „én nem igazán hiszek benne” - kijelentés nem maradhatott el, megbeszéltünk egy időpontot.
Röviden álljon itt az ő utazásának története:
folyt.köv.Röviden álljon itt az ő utazásának története:
Előző életében 10 éves kisfiú. Neve: Kovács Kristóf.
Földjeik vannak, rajta „kupolás” ház. Nem jár iskolába, nevelőnő tanítja. Van egy kishúga, akit nagyon szeret. Édesanyja neve Éva, és ő nagyon-nagyon szép, jellemezte az utazása során.
Napszámosaik vannak, akik a földjeiken dolgoznak. Határozott hangon beszél a gyönyörű és illatos tájról. Megjegyzi, egészen más illata van a levegőnek, mint most.
Halála nagyon fiatalon következik be, háborúban golyót kap. Fájdalmas, mondja, nem olyan, mint a filmekben.
A fényoszlopban megkönnyebbül, érzi-látja a fényoszlopon kívül a férjét. Kézen fogja, s arra kéri: Ne láncolj magadhoz.. engedj el. Neked is könnyebb lesz, nekem is!! Szeretlek és mindig is szeretni foglak, de engedj el!!
Bogi könnyei ezalatt folyamatosan potyognak, s bár már nagyon sok megindító történettel találkoztam utaztatásaim során,én sem bírtam ki könnyek nélkül.
Sír, közben mosolyog.
Amikor rá kérdezek mi történik, könnyekkel, de mosollyal az arcán feleli: veszekedik velem!!
Elmondja, hogy mi történik, miket mond neki, de ha megengeded kedves olvasóm, ezt inkább intimitásuk miatt nem mondom el.
Nehezen vesz búcsút a férjétől, nagyon megható a búcsújuk.
Az igazság házában két férfi segítője várja.
Laci, a férj őket is megkéri, vigyázzanak Bogira.
A segítők megígérik, hogy mindig a segítségére lesznek, ahogyan eddig is.
Csak most már tudatosan is kérheti a segítségüket, támogatásukat.
Amikor befejeztük az utazást,azt mondta:
...mit csináltál velem? .. hogyan lehetséges, hogy éreztem a keze melegét, az ölelése erejét, az illatát!!!
A megkönnyebbülés könnyei után, úgy jellemezte a közérzetét, olyan mintha egy hatalmas súlytól szabadultam volna meg, ami a mellkasomat nyomta eddig.
Sírt és nevetett egyszerre, s olyan boldog szinte eufórikus jókedve lett. Bár talán nem ez a legjobb szó rá.
Öröm volt látni a boldogságát, amiért ha csak kis időre is, de újra együtt „lehetett” imádott párjával.
Könnyebb volt a hiányát feldolgoznia.
Később, amikor pár hét múlva találkoztunk bevásárlás után, elmondta, hogy sokkal jobban érzi magát.
- Mióta nálad voltam,azóta sokkal békésebbek a napjaim-éjszakáim. Már nem fáj olyan elviselhetetlenül. Sokkal jobb az élet. Már tudok mosolyogva emlékezni!!
Kedves olvasóm, hát ezért éri meg.
Te utaznál velem?
