15

Az
egyik fiatal högy “utazómat” megkértem, hogy írja le
saját szavaival mit élt át, mit tapasztalt utazása alatt.

A
most következő leírás az Ő saját szavai, tapasztalatai.
Egyetlen betűt sem változtattam rajta.

“Miért
akartam utazni?

Ez
jó kérdés! Csupán kíváncsiságból. Hiszen mindig is érdekeltek
az olyan dolgok, melyek természetfelettiek. Talán ezért is járok,
jártam jósnő/k-höz. Mikor barátnőmtől hallottam, hogy az
utazás létezik, /mi van, hova utazunk?/ a kérdésemre választ
kaptam, nem volt kétséges, ki kell próbálnom!!

Kissé
félve, felkészületlenül vágtam az utazásba. Talán magam sem
hittem hogy sikerülhet.

Izgalom,
kíváncsiság nem szűnt bennem. Az időt nem érzékeltem.
Leereszkedésemkor újra oda csöppentem, ahonnan elindultam. Mostani
életemet láttam, férjemmel, és játszó gyermekemmel, ott, ahol
lakom, abban a környezetben.

(Na,ez
nekem nem jött össze !)

Majd
az utaztatóm rám szólt: “ne kombinálj, engedd el magad, ne a
hogyanon-mikénten törd a fejed, csak hagyd, hogy történjenek a
dolgok. Hát jó, próbáljuk meg ismét – mondtam.

Talán
jobban kellene koncentrálnom?

Vagy
a képzelőerőm hagyott cserben? Ismét jöttek a kérdések.
Tudatosan félre téve. Nyugi. Folytassuk.

A
következő nekifutás jobban ment, mint gondoltam. Nagy sebességgel
elhagytam a földet, (túl gyorsan is) a felhők fölé érve,
majd egy érdekes érzés kerített hatalmába (furán hangzik), de a
semmibe voltam, mintha testemet elhagytam volna, repültem.

A
mozgás egyszerű volt, könnyűnek éreztem magam. Jobbra tekintve
fénylő, egyben vakító kapu, mégis vonz! Oda megyek, (megyek? rá
gondolok, és már ott is vagyok). Jól esik ott állni alatta. Érzem
ahogy a testemet átjárja a kellemes meleg. Jó itt lenni! Végeztem,
mehetek tovább. Majd megpillantom az igazság házát. Három
lépcsőfok vezet felfelé, két görög stílusú oszloppal,
sátortetős. Ablaka nincs, középen egy ajtó. Kicsi, kívülről
nézve nagyon régi, mégis olyan tiszta!

Belépek.
Előttem hatalmas hosszú faasztal,talán kilenc székkel. A székek
nehezek, faragottak.

Az
ajtó előtt lévő székre ülök, a főhelyre, jobbra-balra
négy-négy szék. Az asztal végében, velem szemben egy kandalló,
ami meg van gyújtva, érzem a melegét. A házban a kandalló fénye
világít. Majd kérésemre hívom a segítőimet, a székek
megmozdulnak. Nyolcan vannak. Leülnek. Valamilyen alakzattal
rendelkeznek, mintha vízből lennének. Hol látom őket, hol nem,
de ott vannak!

Majd
utaztatóm javaslatára megkérdezem, hogy hívják őket, és
kérdést intézek feléjük. A bal kezem felőli “hölgy”
nevetve válaszol: Lujza! A teremben mindenki mosolyog, én is. Fura
név, tulajdonképpen nincs is jelentősége,hogy mi a neve!

Majd
felteszem a kérdésemet: Lesz még kisbabám???

Érdekes,
nézem az arcokat, senki sem válaszol. Előre tekintek, a kandalló
felett egy fateknőben egy pici baba fekszik, teljesen meztelenül.
Kisfiú. Nagyon furi, kopasz, nagyon jó húsban van. Nem újszülött,
talán pár hónapos lehet.

Következő
kérdésem édesapámról teszem fel.

Körbenézve,
mindenki nagyon szomorú, és egy nagy kereszt jelenik meg. Szörnyű
érzés, érzem hogy sírok.

Megjegyzem,
kronológiai szempontból nem így történt, hiszen az igazság háza
előtt egy előző életemet ismerhettem meg!

Apáca
voltam, a lábam nem látszott a hosszú ruházatom miatt. Öreg
vagyok, 60-70 év körüli. Kolostor előtt állok, egy gyönyörűen
gondozott kertben. Bal kezem felől rózsabokor. Tűzpiros rózsákkal.
Odamegyek, megszagolom, illatát nem érzem, de valami azt sugallja,
nagyon kötődöm hozzá! Majd tovább haladok, bemegyek a templomba,
kinyitom a Bibliát. Nem látom jól, milyen nyelven íródott. Majd
megjelenik előttem két betű: Le….-francia?! Rajtam kívül
senki sincs, nincs gyermekem, nincs családom, mégsem vagyok
szomorú!

Majd
visszatekintek a halálomra, csendesen elaludtam. Csak a pap
imádkozik értem. Amikor kijövök az igazság házából, három
lépcsőfok közül a legalsóra állok. Lássuk: Lenézek a lábamra,
egy férfiláb!! Juhászruhában vagyok, valahol vidéken. Göndör a
hajam, barna. Régi, de rendezett udvar, kutya fekszik a küszöbnél.
A feleségem főz. Megszólítom, köszönök neki, visszatekint és
rám mosolyog. Kendőt visel, molett, de a mosolya nagyon szép!!!
Most visszaemlékszem: az esküvőnk jelenik
meg, ő az, csak fiatalabb, és a mosolya ugyanolyan szép!! Majd a
halálomat látom, fekete fakoporsó, “élt 73 évet”
felirattal. A feleségem zokog. Az egész falu részt vett,
szépen felöltözött mindenki! Kísérnek utolsó utamra.

Majd
ismét az igazság házában vagyok.

Körültekintve
minden ugyan olyan. Nem, mégsem, mert rengeteg égő gyertya van
körös-körül,a kandalló felett,Jézus képe van. Majd segítőim
ismét megjelennek, de nem tudok értelmes kérdést
feltenni!!Segíts!

Az
egyik (jobbról a harmadik segítőm) a homlokára támasztja,és
csóválja a fejét. Kellemetlenül érzem magam, amiért nem jut
semmi értelmes kérdés az eszembe! Végül a következő kérdést
intézem hozzájuk: – meglévő gyermekem betegségéről.

Megjelenik
előttem a lányom arcképe. Leírni sem tudom milyen szép! Kb.
18-20 éves, hosszú selymes haj, frufruja nincs, haja gyönyörű
sötétvörös! Az arca tökéletes.

Kissé
ovális szemöldöke, szempillája fekete. Mintha enyhén ki lenne
festve. Arca színe hófehér, oly természetes szépség! Soha nem
láttam még ilyen szép lányt! Olyan, mint egy festmény!!

A
következő kérdésem a munkahelyemre vonatkozik.

Majd
egy családi ház előtt állok: ez az a ház, amit már lerajzoltam
egyszer. A ház előtt szép kerítés, gondozott kert, a ház
mellett gyerekek libikókán és hintán játszanak. Három gyerek.
Két lány és egy kisfiú.

Majd
a házban vagyok, a nappaliban van egy kép, de már mintha húznának
kifelé. A következő pillanatban kint vagyok a ház előtt.
Érdekes! Úgy hiszem, ez az a telek, amit kinéztem magamnak. Hát
mégis csak sikerül ??

Majd
újra az igazság házában vagyok. Körülöttem a segítőim.
Megköszönöm a segítségüket, és kérem őket, hogy a
jövőben is segítsenek nekem. Ők mosolyognak, és a két szélső
segítő megsimogatja a kézfejem. Jóérzés, érzem, hogy
számíthatok rájuk. Majd a székek megmozdulnak,és ők eltűnnek.
Én távozom a házból, az ajtót bezárom magam után, egy
kulccsal.

Majd
visszaérkezem a mostani világomba, szememet kinyitom. Rengeteg
kérdésem van. Mégis alig várom, hogy hazaérjek, mert egyedül
akarok lenni a gondolataimmal. Ez tényleg megtörtént, álmodtam,
vagy fantáziáltam ????

Nem
tudom, de alig várom a következő alkalmat, hogy ismét utazhassak!
Legszívesebben még ma visszamennék!!

Köszönöm
Neked utaztatóm!!! 

14

Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy „kis hívő”, a másik egy „kis szkeptikus”.
A szkeptikus azt kérdezi: Te hiszel a születés utáni életben?
Hát persze. - mondja a kis hívő. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
Hülyeség! - mondja a szkeptikus. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
Pillanatnyilag még nem tudom,- mondja a kis hívő - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
Nonszensz, lehetetlen! - mondja a szkeptikus. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne!
Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
Hát persze, hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni. -mondja a kis hívő.
Soha sem fog működni! - véli a kis szkeptikus. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, - mondja a kis hívő - de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!
Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis szkeptikus.
Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívő.
Mire a kis szkeptikus: Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
Ennyi. Ebben minden benne van..